Adaptálva Ted Wachtel 2007. november 7-én elhangzott beszédéből, az International Institute for Restorative Practices (IIRP) X. világkonferenciáján Budapesten

Először 1999-ben jártam Budapesten, amikor Herczog Mária meghívásának eleget téve a resztoratív gyakorlatokról beszéltem. Azóta többször jártam itt, és több magyar vendég meglátogatta a Pennsylvaniai programjainkat, melyek segítséget nyújtanak a veszélyeztetett és bűnelkövető fiataloknak. Érzelmileg kötődöm ehhez az országhoz, mert édesapám szülei és a feleségem édesanyjának szülei Magyarországról érkeztek az Egyesült Államokba.

Az International Institute for Restorative Practices (Resztoratív Gyakorlatok Nemzetközi Intézete) aktívan részt vett magyarországi továbbképzések szervezésében és a Közösségi Szolgáltatások Alapítványa Magyarország megalapításában Negrea Vidia vezetésével. Két évig szponzoráltunk egy modellkísérleti iskolát, mely bebizonyította a resztoratív gyakorlatok hatékonyságát a fiatalkorúak viselkedésváltozásának elősegítésében. Ez a program felkeltette számos magyar szakember érdeklődését.

Az IIRP elkötelezte magát a közösségek helyreállítására, napjaink egyre személytelenebbé váló világában. Az évek során az IIRP definíciókat és elméleti keretet dolgozott ki a resztoratív gyakorlatok megmagyarázására.

A szociális fegyelmezési séma (lásd alább) egy egyszerű, mégis hasznos szerkezet, melyet széles körben és számos területen lehet alkalmazni. A szociális normák betartásának és a magatartásbeli határok négy alapvető megközelítését mutatja be. Ezt a négy megközelítést a magas és alacsony kontroll, valamint a magas és alacsony támogatás kombinációjaként ábrázolja. A resztoratív tartomány a magas kontrollt és a magas támogatást egyesíti, és úgy jellemező azokra a helyzetekre, amikor az emberekkel együtt cselekszünk ahelyett, hogy velük vagy értük tennénk meg ezt.

 

A formális resztoratív gyakorlatok közé tartozik a resztoratív konferencia, a családi csoportkonferencia és a családi csoportos döntéshozatal, melyekről lehet, hogy nem hallottak, de a mai napon meg fogják ismerni.

A resztoratív gyakorlatok informálisak (kötetlenek) is lehetnek. A resztoratív gyakorlatok folyamatábrájában (lásd alább) az informális gyakorlatok magukban foglalják azokat az affektív megállapításokat, melyek kifejezik az egyén érzéseit, valamint az affektív kérdéseket, melyek hatására az emberek elgondolkodnak azon, hogy a viselkedésük hogyan érintett másokat. A rögtönzött resztoratív konferenciák, csoportok és körök, valamivel struktúráltabbak, de nem igényelnek olyan alapos előkészítés, mint a formális konferenciák. Ha balról jobbra haladunk a skálán, ahogy a resztoratív gyakorlatok egyre formálisabbá válnak, annál inkább jellemező, hogy többen vesznek részt bennük, több előkészületet és időt igényelnek, valamint struktúráltabbak és befejezettek. Habár a formális resztoratív gyakorlatoknak látványos hatásuk lehet, az informális gyakorlatok hatása halmozódik, mert mindennapi életünk részei.

 

A jelenlegi büntetőjogi igazságszolgáltatás és az iskolai fegyelmezési módszerek a büntetést helyezik előtérbe a magatartás változás elérésében. Ahogy az eltanácsolt diákok és elitéltek száma rohamosan nő, úgy kérdőjeleződik meg a büntetés érvényessége. Hasonlóképpen azok a gyermekek és családok akikért és akik helyett egyes szociális munkások cselekszenek, továbbra is szenvednek a durva bánásmód és a közömbösség miatt.

Mindeközben, számos területen szakemberek és szervezetek innovatív modelleket és módszertant dolgoznak ki, empirikus kutatásokat végeznek, észre sem véve, hogy azonosak az alapfeltételezéseik. A resztoratív gyakorlatok alaphipotézise szerint az emberek boldogabbak, produktívabbak és valószínűbb, hogy pozitív irányban változtatnak a viselkedésükön akkor, amikor a feletteseik velük együtt cselekszenek, ahelyett hogy helyettük vagy értük tennék.

Ennek a felvetésnek a működését különféle területeken fogják bemutatni és példákkal illusztrálni a meghívott előadóink és a levetített filmek.

A szociális munkában alkalmazott családi döntéshozó csoportkonferencia képessé teszi a családokat arra, hogy szakértők jelenléte nélkül beszéljék meg és dolgozzanak ki egy tervet, amivel megvédik gyermekeiket az erőszaktól és elhanyagolástól (American Humane Association, 2003).

A büntetőjogi igazságszolgáltatásban a resztoratív körök és konferenciák lehetővé teszik az áldozatoknak, az elkövetőknek és a hozzátartozóknak, hogy összeüljenek és megismerjék, hogyan érintett mindenkit az incidens és amikor lehetséges, döntsenek afelől, hogyan hozható helyre a keletkezett kár és miként elégítsék ki saját igényeiket (McCold, 2003).

Az oktatásban a körök és csoportok lehetőséget nyújtanak a diákoknak, hogy megosszák érzéseiket, kapcsolatokat építsenek és problémákat oldjanak meg, illetve amikor valami rossz történik, aktív szerepet játszanak a helytelen cselekedet megfogalmazásában és a dolgok jóvátételében (Riestenberg, 2002).

Ha az alapfeltevésünk érvényes, akkor körültekintően kell újra értékelnünk és meg kell változtatnunk sok olyan gyakorlatot, mely befolyásolja az iskolák működtetését, az igazságszolgáltatást, a szociálpolitikát, a munkahelyek vezetését és még gyermekeink felnevelését is.

Ha egy középiskolás fiú dühös lesz és csúnyán beszél a tanárával, a tanár, végső megoldásként az igazgatóhoz küldi, aki három napos elzárással büntetheti a fiút. Egy ilyen eset manapság túl gyakori az iskolákban. Panaszkodunk a civilizáció hiányára, a magatartásbeli határok eltűnésére, azokra a felelőtlen szülőkre, akik ezt a gyereket felnevelték és a büntetést úgy jellemezzük, hogy „felelősségre vonjuk a diákot a viselkedéséért.“

Felelősségre vonás? Hogyan? A büntetés passzív, a diáknak semmit sem kell tenni. Továbbra is dühös a tanárra és az iskolaigazgatóra. Úgy érzi, hogy ő az áldozat. Nem jut eszébe, hogy a viselkedése hogyan érintett másokat és hogyan tehetné mindezt jóvá. Az osztályba úgy tér vissza, hogy semmi sem lett megoldva.

Nils Christie, a kiemelkedő norvég kriminológus írt egy mérföldkőnek számító esszét 1977-ben, a „Conflict as Property“ címmel (A konfliktus, mint tulajdon). Azt vitatta, hogy a hozzánk tartozó konfliktusokat a bíróságok és az ügyvédek eltulajdonítják, ezáltal megfosztva minket a konfliktus megoldásától és az ebből származó előnyöktől. Az iskolák és hatóságok ugyanezt teszik.

A resztoratív gyakorlatok mozgalmát olyan emberek indították el, akik áldozat és elkövető közti megbeszélésekkel kísérleteztek a kárpótlási megegyezések elérése érdekében. Rájöttek, hogy ez a találkozó sokkal fontosabb a kárpótlásnál, mivel mind az áldozat, mind az elkövető értékelte azt a lehetőséget, hogy egymással beszélgethetnek és megoldhatják saját konfliktusukat.

Éppen Philadelphia-ban tartottam egy előadást a resztoratív konferenciáról, amikor egy, a helyi egyetemre járó afrikai lány odajött hozzám és azt mondta: „Amiről Ön mesélt, az pontosan ugyanaz, amit apám csinálna. Törzsfőnökként összehív mindenkit, hogy a bűntettet vagy a konfliktust rendezzék.“

Bonnie George, a brit kolumbiai Wet’suwet’en törzsből, meghívott előadóként vett részt a konferenciánkon Vancouver-ben. Arról beszélt, hogy a nyugati rendszer ellenséges; idegenek döntenek az emberek sorsáról minden érzelmi kötődés nélkül). A mi rendszerünkben a kapcsolatoknak és rokonságnak köszönhetően mindannyian kötődünk a másikhoz valamilyen módon, és ezek az emberek hozzák meg a döntéseket. Az a célunk, hogy helyreállítsuk az egyensúlyt és a harmóniát a közösségben.“ (George, 2004)

Tehát ha a resztoratív gyakorlatok jelentik a jövőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy olyan öregek, mint az országút.

Ha az előbb említett iskolaigazgató meg akart volna bizonyosodni abban, hogy a diák megfelelően tér vissza a sértett tanár osztályába, szervezett volna egy resztoratív konferenciát, hogy összehozza a diákot és a szüleit a tanárral és a többi diákkal, akiket érintett az incidens. Habár ez meglepő lehet azok számára, akik nem ismerik a resztoratív konferenciát, az ilyen megbeszélések jóformán mindig pozitívan végződnek, mivel lehetőséget ad a tanárnak és a diáknak az egyensúly és a harmónia helyreállítására.

A gyermekjóléti területen, emlékszem egy nőre, aki családi csoportkonferenciát kért az unokái számára. A gyermekjóléti szolgálat nevelőotthonba akarta helyezni a gyerekeket, édesanyjuk súlyos depressziója miatt, amely képtelenné tette őt a gyermeknevelésre. Ehelyett, valaki a családi döntéshozó csoportkonferenciát ajánlotta. A nagymama és a tágabb család kigondolt egy tervet, amely alapján a gyerekek az édesanyjukkal maradhatnak, miközben a nagyszülők, nagybácsik és nagynénik egymást váltva biztosítják jólétüket. Ezzel a kormány nemcsak megspórolta a nevelőszülőknél való elhelyezés költségét, hanem a gyerekek is azokkal az emberekkel maradhattak, akik őket a legjobban szeretik.

A resztoratív gyakorlatok alkalmazását egyre több kutatás támasztja alá, melyeket Dr. Paul McCold fog röviden ismertetni Önöknek.

A kutatás az egyike annak a három tevékenységi körnek, mellyel az IIRP meg fogja változtatni a világot. A második tevékenység az oktatás, a Pennsylvaniai posztgraduális továbbképző iskolánkban, és a már tizenkét országban elérhető továbbképző és tanácsadó leányvállalatainknál és az engedélyezett partnereinknél. Végül a harmadik tevékenységi körünk a kommunikáció, a filmjeinken, kiadványainkon, internetes forrásokon és az ehhez hasonló szakmai konferenciákon keresztül.

Ki hitte volna harminc évvel ezelőtt, hogy az IIRP Romániában pártfogó felügyelőket, Izlandon rendőröket, Costa Rica-n jogász professzorokat, Dél-Afrikában gyermekvédelmi szakembereket és Hong Kong-ban tanárokat fog képezni?

Vagy ki gondolta volna, hogy a trénerek továbbképzése a thaiföldi Igazságügyi Minisztériumot támogatja, hogy évente 17000 resztoratív konferenciát tartsanak, ezáltal segítve számtalan fiatalnak elkerülni a bebörtönzést?

Valamint azt, hogy a negyedmilliós angliai város, Hull az IIRP programját alkalmazva 23000 tanárt, szociális munkást és egyéb gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembert képez ki, hogy létrehozzák a világ első resztoratív városát?

Vagy azt ki hitte volna, hogy az IIRP lesz az első olyan posztgraduális képzést nyújtó intézmény, amely teljes mértékben a resztoratív gyakorlatoknak szenteli tevékenységét?

Tehát ne engedjék, hogy a hitetlenkedők elbizonytalanítsák Önöket. A világnak szüksége van a remény víziójára.

Az emberiség halandó kezében tartja az erőt, hogy kedvére játszhasson az élet genetikai alapjaival, megváltoztassa bolygónk klímáját, kiirtsa az összes fajt, és hogy fegyverként használhassa a csillagok lenyűgöző energiáját. A technológiai lehetőségeink gyorsabban fejlődtek, mint szociális készségünk, de a resztoratív gyakorlatok képesek javítani a kiegyensúlyozatlanságon.

Nem egy lehetetlen, utópisztikus álmot hajszolunk. Felismerjük, hogy a konfliktusok az emberi lét velejárói. Ezért azt javasoljuk, hogy tanuljuk meg jobban kezelni a konfliktusainkat. Emellett szeretnénk csökkenteni a konfliktusokat ebben az egyre személytelenebbé váló világban a közösség folyamatos helyreállításával.

Bibliográfia

American Humane Association (2003). FGDM Research and Evaluation. Protecting Children, 18(1-2): whole volume.

Charney, R. (1992). Teaching Children to Care: Management in the Responsive Classroom. Greenfield, MA: Northeast Foundation for Children.

Cohen, D., & Prusak, L. (2001). In Good Company: How Social Capital Makes Organizations Work. Boston, MA: Harvard Business School Press.

Christie, N. (1977). Conflict as property. The British Journal of Criminology, 17(1), 1-14.

Denton, D. (1998). Horizontal Management. Lanham, MD: Rowman & Littlefield.

George, B. (2004) From her presentation at the Fifth International Conference on Conferencing, Circles and other Restorative Practices, Vancouver, BC, Canada.

McCold, P. (2003). A survey of assessment research on mediation and conferencing. In L. Walgrave (Ed.), Repositioning Restorative Justice (pp. 67-120). Devon, UK: Willan Publishing.

McCold, P., & Wachtel, T. (2003, August). In pursuit of paradigm: A theory of restorative justice. Paper presented at the XIII World Congress of Criminology, Rio de Janeiro, Brazil. http://fp.enter.net/restorativepractices/paradigm.pdf.

Nathanson, D. (1998, August). From empathy to community. Paper presented to the First North American Conference on Conferencing, Minneapolis, MN. http://www.iirp.org/library/nacc/nacc_nat.html.

Nelsen, J. (1996). Positive Discipline, 2nd Ed. New York: Ballantine Books.

Putnam, R. (2000). Bowling Alone, New York: Simon and Schuster.

Riestenberg, N. (2002, August). Restorative measures in schools: Evaluation results. Paper presented at the Third International Conference on Conferencing, Circles and other Restorative Practices, Minneapolis, MN.

Simon, B. (1994). The Empowerment Tradition in American Social Work. New York: Columbia University Press.

Wachtel, T. and McCold, P. (2004, August). From restorative justice to restorative practices: Expanding the paradigm. Paper presented at the Fifth International Conference on Conferencing, Circles and Other Restorative Practices. Vancouver, British Columbia, Canada. http://www.realjustice.org/library/bc04_wachtel.pdf.

Zehr, H. (1990). Changing Lenses: A New Focus for Crime and Justice. Scottdale, PA: Herald Press.

Fordította: Fecioru Evelin